Az, hogy itt állok, az Isten végtelen türelmének és kegyelmének műve.

   Sokan nem ismernek az itt lévők közül, pedig valaha én is gyülekezeti tag voltam.

Isten egy magánéleti tragédiát követő hely és útkeresés kapcsán munkatársak és ismerősök bevonásával vezetett ide a gyülekezetbe, ahol felismertem addigi bűnös életem és elfogadtam Jézus Krisztust személyes megváltómként.

Rendkívül boldog időszak következett, fejlődés hitben, testvéri közösség, új barátok, bemerítkezése.

Belevetettem magam a gyülekezeti életbe, de folyton nyomasztott az az érzés, hogy nem vagyok olyan jó hívő, mint a többiek.

Görcsöltem állandóan, hogy megfeleljek mindenkinek.

Istennek és az embereknek. Rettegtem attól, hogy valamit rosszul csinálok.

Addig-addig, amíg egyre messzebbre kerültem Istentől, már nem értettem Őt, imáimat üres szóáradatnak találtam, majd el is hallgattam és mivel nem bírom a képmutatást, elmaradtam.

Ezután is rendszeres monológot folytattam Istennel, de az Ige tanulmányozása nélkül. Hosszú idő telt így el, míg 8 évvel ezelőtt komoly és kitartó imádkozás eredményeként megkaptam az Úrtól az én kislányomat, Eszterkét. Ettől kezdve egyre több okom lett a hálaadásra és az imádságra.

Egészséges, kedves kislány ő, aki felgyorsította az idő múlását. Mivel manapság a jövő eléggé kiszámíthatatlan, a szülő felelőssége még nagyobb, s esetünkben nekem kell irányt mutatnom.

Így Isten Lelke ismét ide irányított. Elsősorban Eszter élete miatt, ám egyre inkább nem hagyott nyugodni engem sem.

Mindig is szerettem Jézust, de Úrnak tartani igazán, alávetni magam az Ő akaratának, mindig figyelni Rá, akkor is, amikor nincs „semmi különös” - ebben még alaposan fejlődnöm kell, de nem akarok már kívülálló lenni, szeretnék a gyülekezet tagja lenni. Köszönöm.

Elhangzott a Békési Baptista Imaházban 2012.10.28-án